Mancsnyomok az Olümposzon
- terepnaplo
- Nov 15, 2020
- 5 min read
Még ki sem pihentem a túrázás fáradalmait, a diákok máris egy újabb terepgyakorlatról kezdtek el beszélni. Izgatott voltam, mivel nem tudtam miről is van szó, de hamar beavattak engem is: utazásunk során Görögország rejtett kincseinek megismerésére indulunk, ahol minden napra jut majd egy újdonság.
Késő délután vette kezdetét a kalandunk, majd mikor már azt hittem sosem érkezünk meg (egy EGÉSZ éjszakán át tartó utazásról van szó), a piros buszunk befutott Thesszalonikibe. Mindenfelé amerre néztem magas épületek vettek körbe. Az előző utazásnál kicsit otthonosabban éreztem magam, de jó mókának tűnt a városi életbe is belekóstolni. Tudtátok, hogyha más országba utazunk, akkor szállodában vagy hasonló ideiglenes lakhelyeken szállunk meg? Nekem is érdekesnek tűnt, főleg, hogy a csomagokat is ott kellett hagynunk. Bár féltettem a marmaládé szendvicseket, a barátaim megnyugtattak, hogy nem tűnik el mire visszaérünk. Azért biztonság esetére elrejtettem néhányat a kalapomban, mert a bácsikám szerint: „Egy bölcs medve mindig tart marmaládés szendvicset a kalapja alatt, vészhelyzet esetére”.
A többi szendvicstől vett fájó búcsúzás után nyakunkba vettünk a várost. Bár tavaszias idő volt, a mediterrán éghajlati övben ez a tavasz felér egy londoni nyárral. Nekem nagyon melegem volt, a kalapommal legyeztem magam, az emberek, akik elmentek mellettünk nagy és vastag kabátot viseltek. Furcsa népség él erre ... A szűk utcák között barangolva elértünk az Arisztotelés térre, ahol szobrok és fák között haladva egy templomhoz értünk el. Szorgos macihoz méltóan végig jegyzeteltem. Fel is írtam a templom nevét a kis noteszembe ’Ájá Szófiá’. Egyik diák meglátta, mit írtam és kinevetett, de segítőkészen kijavította az írásom: ’Hagia Sophia’ – ra. Nem értettem, hogy akkor miért nem így mondták, de kiderült, hogy van amit egyféleképp mondunk és másképpen írunk le. Ahogy tovább haladtunk, megjelent előttünk az Égei – tenger. Medvebecsület szavamra mondom, gyönyörű volt! Amerre csak néztem a csillogó, hullámzó tenger volt előttem. Néhány pajtásom a diákok közül most látott először tengert, mégsem voltak annyira lenyűgözve, de szerintem egyszerűen csodálatos volt. A tenger mellett, a szárazföldön egy fehér torony állt (ami azért mókás, mert a neve is Fehér torony volt), magas fákkal körülvéve, de legyünk őszinték, ezek meg sem közelítették a Legsötétebb Peruban levő fákat. A toronyhoz közel láttam életem első diadalívét, amely Galérius császár Perzsák felett aratott győzelmét hirdeti több mint 1.600 éve.. Úgy képzeljétek el, mint egy óriási U betűt, csak fordítva, a szélén pedig ... hogy is mondták? Dobozművek? Jajj igen, domborművek ábrázolták a csata fontosabb mozzanatait. Ezt követően a csapat két részre oszlott, egyik része a város erődítményét nézte meg, a többiek pedig a tengerparton sétálva fedezték fel a várost. Én az utóbbihoz csatlakoztam, mivel az erdődnél nem volt kikötő sem, és tenger sem. Azt hiszem ez elég meggyőző érv.
Második napon már kicsit otthonosabb környékre, az Olümpbocs, jajj bocsi, Olümposz Nemzeti Parkba látogattunk el. A buszt hátrahagyva egy kavicsos ösvényre tévedtünk. A tiszta levegőt szimatolva úgy éreztem, hogy lassan elérjük a sziklákat körülvevő felhőket is, amelyekben az itt élő istenek rejtőzködnek. Ma megtanultam, hogy az Olümposz a görög mitológiai isteneknek az örök lakhelye, és egyik lagmagasabb csúcsa a Mytikas, amely „ormot” jelent. Itt megnéztük Zeusz fürdőkádját is – aki amúgy a főistenek főistene – de egyáltalán nem hasonlított a szállásunkon lévő fürdőkádra. Sőt, semmilyen fürdőkádra sem. Továbbhaladva elkezdtünk felfelé emelkedni, hogy még gyönyörűbb kilátást nyerjünk a – még hó födte – csúcsra. A pihenőnk közben tizenegyóraiztunk is egyet. Kár, hogy az istenek nem szoktak étkezni, pedig szívesen megosztottam volna velük a marmaládés szendvicsemet. Igyekeztem nem csak a hasam tömni, hanem az emlékeim közé is beékelni a lélegzetelállítóan magas hegyeket. A szünetet követve ereszkedni kezdtünk, egészen addig, amíg a piros buszunkat meg nem jelent előttünk. Még induláskor is az a gondolat kísértett, hogyha valóban olyan nagyok és hatalmasok az istenek, akkor Zeusz, biztosan nem fért el abban a fürdőkádban. A gondolataim azonban hamar elillantak, mivel rövid buszozást követve megérkeztünk Palaios Panteleimonas-ba. Ez az egyszerű kis hegyi falvacska felállította a bundámat a hátamon. Köves, szűk, kihaltnak tűnő kis utcákat jártunk végig. Ahogy bennebb haladtunk, az utcák sem voltak már olyan szűkek, és helyiekkel is találkoztunk, kicsikét nyugodtabban nézelődtem a hangulatos, egyszerű kis faházak között. Kis standokon ékszereket, parfümöt és más csecsebecséket is lehetett vásárolni, viszont a marmeládé sajnos nem volt a választék része, pedig azt reméltem innen küldhetek majd egy görög különlegességet Lucy nénikém születésnapjára.
Utazásunk előtt egy görög utikönyv akadt a kezembe, ahol már kiolvastam az összes képet a Meteorákról, de nem értettem mi is az igazán. Én azt gondoltam, hogy meteoritokról kapta a nevét a helység, mert egy csomó hullott le ide még a maciidőszámítás kezdetén. A buszon tartott beszámolóból azonban kiderült, hogy a micsoda egy konglomerátum, ami puhább sziklába beágyazódott kisebb-nagyobb kavicsokat jelent. A diákok elmesélték azt is, hogy néhány szikla tetején kolostor van. Régen 24 volt összesen, viszont ma már ezekből csak 6 látogatható. Az első kolostorhoz a múltheti túránkhoz hasonló emelkedővel kezdtünk (erről olvashattok az egy héttel ezelőtti bejegyzésünkben), majd a tetőn felbukkant az első kolostor. A mászás eléggé lefárasztotta a mancsaimat, ezért inkább megpihentem, és csak a következő kolostorba merészkedtem be. Képzeljétek, a kolostorokba csak akkor tudtunk bemenni ha egy kendőt terítettünk magunkra, szoknyaként, nem számított, hogy lány vagy fiú, vagy éppen medve vagy. A kolostorban barangolva, a téglafalakat elhagyva kiértem egy kis teraszra, ahol elém tárult egy lenyűgöző látkép, ami minden sérelmemet elfeledtette. Ilyen kilátásért az év mind a 365 (vagy 66? sosem tudom, mert mindig változik) napján szoknyát viselnék. A kolostorok felfedezése után pihenőt tartottunk egy-egy sziklán, amit a nap olyan kellemesen felmelegített, hogy akár egy ilyen kőzetből vájt barlangban is szívesen megszálltam volna. A pihenőt követve elkezdtünk lefelé ereszkedni, hogy buszra szállva tovább haladhassunk az új célpontunk helyszínére.
Negyedik napon Delphi városa várt ránk, amelynek egy kicsit komorabb hangulatban vágtunk neki, mivel induláskor hol esett, hol szakadt, hol pedig csepergett az eső. Ezért van rajtam mindig esőkabát. A hegyek tetejét reggel még felhő takarta, ám ahogy kisütött a nap, a felhők is útnak eredtek, és a kedvünk is jobb lett. Itt egy régészeti múzeumot látogattunk meg, ahol a számos fennmaradt épített örökség között az Apollón, a napisten számára emelt szentélyegyüttest is megnéztük, ami a jóslás központja volt az ókorban. Én azért most is megpróbáltam kideríteni, hogy találok-e ajándékot Lucy nénikém születésnapjára ezen az úton, de választ sajnos nem kaptam. Ezt követően a múzeum benti részében néztük meg a ... Kapaszkodjatok meg... A Föld köldökét! A legenda szerint az idők kezdetén, Zeusz, - tudjátok, róla már beszéltem - a világ két végéből felengedett a levegőbe két sast. Ahol a két sas találkozott ott lett a világ közepe. A találkozás épp Delphoiban történt, és azóta itt található a Föld közepe, a Föld köldöke.
A múzeum körbejárását követően indultunk a következő helyszínre, amelyről a jövőheti bejegyzésben olvashattok majd. Ha szeretnétek több képet látni a beszámolómban körülírt helyszínekről, akkor látogassatok el a földrajzosokkal közös Instagram oldalunkra.
Köszönettel,
Paddington 🐾
Comments