Másnap reggel, miután mindenki megreggelizett és én is elfogyasztottam a marmaládés szendvicsemet, buszra szálltunk és elindultunk Tampere fele. A busz ablakára tapadva figyeltem a sok kis piros falú házat, amely kitűnt az elhaladó tájból. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a piros falakon, egyre több fehér pöttyöcske jelenik meg. Kellett egy kis idő, amíg tisztázódott bennem, hogy a pöttyöcskék igazából kis hópelyhek, majd boldogan felkiáltottam (amivel megijesztettem pár alvó társam): „HAVAZIK!”. Mindenki csillogó szemmel, izgatottan nézett kifele az ablakon, már nagyon vártuk, hogy végre egy kis hóeséssel is találkozzunk, ha már a Télapó otthonához közel mászkálunk. Tamperébe érkezve már sorban álltunk az ajtók előtt, és csak úgy rohantunk le a buszról, hogy mihamarabb hó érje a mancsainkat (ha tudtam volna, hogy éppen ilyen hideg, akkor talán nem sietek annyira). Miután kiélveztük, a havat, és jól meghógolyóztuk egymást, meg hómedvét is készítettünk, mindenki elindult felfedezni a várost, amelyet a csodálatos hóesés tovább kísért. Ahogy nekivágtunk az ismeretlennek, és kicsit eltávolódtunk a busztól, a havazás olyannyira felerősödött, hogy az orrom hegyét is nehezen láttam. Bár majdnem minden testrészemre jutott egy kis hó, mégis boldog voltam és ugráltam fel – alá. Jó, láttam már havat életem során, például amikor a Gutin-hegységben túráztunk, de még sosem láttam a havat... hogy is mondjam... hullani... vagyis jobban mondva, 0°C alatt képződött, vízpárát tartalmazó, hókristállyá egyesült csapadék formájában lepottyanni az égből.
Első megállónk a Lenin múzeumhoz vezetett, ezt néztük volna meg. Igen csak néztük volna. Nagyon kicsi volt a terem és már kintről is látni lehetett majdnem mindent, így külön nem fizettünk be rá, inkább az ablakra tapadva vettük szemügyre a dolgokat, és gondolatban a belépő árát már valami helyi érdekességre költöttük el... mondjuk egy olyan kis forraltboros csizmácskára.
Miután lepucoltuk kívülről az ablakot, folytattuk utunkat az Alexander templomhoz, amely szintén vörös színű volt, de sokkal hatalmasabb, mint az errefele látott házikók. Az egyetemen tanultakat felhasználva, közösen elemeztük, és megállapítottuk, hogy neogótikus stílusban épült. Tovább haladtunk a Näsinneula-kilátó fele, miközben a mancsaim alatt ropogott a hó. Magassága miatt (168 méter) már jó messziről észrevettük a kilátót, így könnyebben odataláltunk. Nagyon szeretem a kilátókat, mivel itt az egész várost szemügyre lehet venni, bentről a melegből, forrócsokit szürcsölgetve. El sem fáradnak a mancsaim, mégis mindent látok.
A forrócsoki elfogyasztása után ismét buszra szálltunk, majd 5 és fél óra utazást követően megérkeztünk baltisztikus kalandunk újabb helyszínére, Észtország fővárosába. Kicsit kimerült voltam a sok utazástól, így örültem, hogy itt végre van szállásunk, ahol végre kinyújtóztatott mancsokkal pihenhetek.
Másnap reggel, egy kiadós reggeli után elindultunk felfedezni a várost. Első úticélunk a barokk stílusú Kadriorgi palota volt. A palotát egy hatalmas kert vette körül, ahova belépve, mintha egy időutazás vette volna kezdetét. Elképzeltem, hogy én, Szőr Paddington, egy királyi medve vagyok és a palotában lakom. Egész évben mulatságokat, lakomákat rendezek, a kertet beültetem narancsfákkal, és létrehozom a Marmaládé Birodalmat. Igencsak kedvemre való lenne.
Szőr jómagam kalandjai tovább folytatódtak az óvárosban, ahol a még megmaradt várat és várfalat, illetve a városházát is szemügyre vettük, így méginkább erősödött az időutazás-érzés. Elképzeltem, ahogy kitűzöm a marmaládé receptet a várfalra, és a városházán törvénybe hozatom, hogy minden ideérkezőt marmaládés szendviccsel kínáljunk, így létrehozva egy medvesztikus birodalmat.
Az uralkodásom következő helyszíne a Tengerészeti múzeumot volt, ahol különböző méretű és felépítésú hajókat lestünk meg, és sok sok játékot ki is próbálhattunk. Ahogy bejártuk az összes szintjét a múzeumnak, szívesen felhagytam volna a királyi pályámmal, és inkább lettem volna tengerész. Kormánykereket forgattam, kiraktam kockákból egy képet és ha tehettem volna felvettem volna a tengerész egyenruhát is, de sajnos nem tartottak medve méretűt.
Tartalmas városnézésünk és uralkodói napom után egy hosszabb, 7 és fél órás buszozás várt ránk egészen Vilniuszig. Az éjszakai utazások már – már a kedvenceimé váltak, mert így legalább alhattam nyugodtan. Igaz reggelre elzsibbadtak a mancsaim, de legalább átaludtam az egész utat. A szállásunk elfoglalása után ellátogattunk az Illúzió múzeumba, ahol nagyon sok érdekes és vicces képet készítettünk, amiből Lucy nénikémnek is küldtem néhányat. Eleinte nem értettem mi is történik, furcsak képeket és tárgyakat láttam csak a szobában, de aztán egyik társam megmutatta, hogy hogyan láthatom másképp a dolgokat, és innentől kezdve, csak úgy elrepült az idő. Az igazat megvallva mai napig sem tudom, hogy ami itt történt, abból mi volt valóságos, és mi volt csak egy illúzió.
Ezt követően megebédeltünk, majd az óvárosra látogattunk, ahol megnéztük a Szent Anna templomot és a Katedrális teret. Itt is találkoztunk egy várral, pontosabban Alsó vár, amihez egy fehér torony is tartozott. A városnézés után visszatértünk a szállásra, ahol összecsomagoltunk aztán lassan indultunk tovább. Mielőtt kiléptem volna a szállás ajtaján, a szemem megakadt egy világtérképen, amelyeken pénzek lógtak. A recepciós lány kedvesen elmagyarázta, hogy a vendégeik hagyták ott emlékként a saját pénznemüket. Nagyon tetszett az ötlet, hogy otthagyjam valahol a lenyomatom, így én egy marmaládés mancsnyomot hagytam a térképen ott, ahol a Legsötétebb Peru található.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az időutazós, illúzióban gazdag kiránduláson, amelynek még korántsincs vége. Téli kalandjaink utolsó helyszínére a jövőheti bejegyzésben olvashattok. Addig is kövessétek Instagram oldalunk ha még több képet szeretnétek látni ezen csodálatos helyekről, és Facebook oldalunk, ahol játékokkal várunk titeket.
Köszönettel,
Paddington🐾