A szállásunkat elhagyva, ismét hosszú buszozás vette kezdetét a következő állomásunkig, amelynek kifejezetten örültem, ugyanis a sok órás buszozás számomra egyet jelent: sok órás alvás. Az alvásomat csak az órákon át tartó határi ellenőrzés zavarta meg, de végre elmondhattam: orosz földre ért a mancsom (a bácsikám az itt lakó embereket mindig csak ’ruszkiknak’ emlegette). Amikor a térképen nézegettem, hogy milyen hatalmas is ez az ország, olyankor wroclawi kis törpének éreztem magam.
Első uticélunk Szentpétervár volt. Eleinte nem értettem, hogy ki az a Szentpéter és miért vár minket annyira, de ekkor a társaim elmesélték, hogy ez a város neve, amely a főváros után a második legfontosabb város. Tudtátok, hogy egész Európa harmadik legnépesebb városa is? A társaimmal megállapítottuk, hogy annyira északon vagyunk, hogy még 10-11 óra magasságában sincs fent teljesen a nap (szerencsére volt nálunk fejlámpa!), ez az alacsonyan fekvő szélességi köröknek köszönhető.
Három napot töltöttünk itt, ami közel sem volt elég ahhoz, hogy mindent megnézhessünk, amit szerettünk volna, akár hónapokat is képesek lettünk volna itt eltölteni. Egyetlen problémánk a hó hiánya volt, ami az oroszok számára is egy meglepetés volt, és számomra is, ugyanis hiába hoztam el a bundás mancsvédőimet, amelyeket Lucy nénikémtől kaptam, itt nem került sor hógolyózásra.
A legtöbbet a Néva, Oroszország egyik legjelentősebb folyójának a partján sétálgattunk, ahol azt is megtudtuk, hogy a várost észak Velencéjének hívják, mivel rengeteg hajózható csatorna szeli át, a partjain pedig medvesztikus épületek foglalnak helyet. Ha elhoztunk volna egy hajót, az észtországi Tengerészeti múzeumból, akkor mi is behajózhattuk volna ezeket a csatornákat, Szőr Paddington Hajóskapitány vezetésével.
Szentpétervári utunk során ellátogattunk a Péter - Pál erődhöz, amely maciszememnek inkább volt félsziget mint erőd. Körbe sétáltuk a helyet, megnéztük külön Pétert is meg Pált is, majd tovább indultunk egy újabb templom fele, amelynek a neve hallatán kitágultak a szemeim: Vérző Megváltó Temploma. Kicsit ijesztően hatott a név, de szerencsére a barátaim idejében megnyugtattak, és felvilágosítottak, hogy II.Sándor cár emlékére épült a templom, ugyanis itt vesztette életét. A templomot nem kizárólag egyházi kultusz számára, hanem emlékhelynek és kulturális központnak is szánták. Más néven Krisztus feltámadása templomnak nevezik, azt hiszem inkább erre a névre szeretnék emlékezni. A Szent Izsák-székesegyház kilátójából fentről láthattuk a teljes várost, az útvonalat, amelyet már bejártunk, és a még ránk váró, felfedezetlen tájakat. Ha jól szemügyre vettem a terepet, akkor elláttam egészen a moszkvai Szentpétervár toronyig.
A sok sétálást követően fülig ért a szám, amikor meghallottam, hogy színházba megyünk! Képzeljétek, egy balett előadást néztünk meg, amely számomra nagyon izgalmasan hangzott, ugyanis sosem láttam még igazi balett-előadást (leszámítva a nénikém és a barátnői próbálkozását), és azt kell, hogy mondjam, egyszerűen bámulatos volt. Ahogy a színpadon táncoltak, nem is, inkább libegtek az emberek, nekem is csatlakozni támadt kedvem.
Utolsó napunkon Oroszország legnagyobb, és egyben leghíresebb múzeumát látogattuk meg. Utikönyvemben azt olvastam, hogy az Ermitázs múzeumnak a Téli palota ad helyet, amelyet barokk stílusban kezdtek el építeni, de végül neoklasszicista stílusban fejezték be a munkálatokat. Mikor megtudtam, hogy a világ minden pontjáról fellelhetőek kiállítási tárgyak, kicsit reméltem, hogy találok valamit a Legsötétebb Peruból is. Miután mindkét szintet végigjártuk, és már-már feladtam a reményt, az egyik sarokban megpillantottam egy Machu Picchu makettet, amelynek köszönhetően kaptam egy kis szeletet az otthonomból.
Ezt követően folytattuk utunkat az ország fővárosába, Moszkvába, amely egész Európa legnépesebb települése (Már kezdem megérteni a bácsikám azon szólását, miszerint „sokan vannak, mint az oroszok”). El kell, hogy mondjam nektek, amilyen hatalmas az ország, épp olyan monumentális építészettel rendelkezik.
Elsőként Sztálin hét nővérének felkeresésére indultunk. Mikor először meghallottam a nevüket, hét szoborra gondoltam, azonban kiderült, hogy az elnevezést azokra a monumentális moszkvai felhőkarcolókra használják, amelyeket a Szovjetunió ideje alatt, sztálini stílusban építettek. Ezek közül a leggigantikusabb nyerte el a tetszésemet, a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem, ami a Veréb-hegyen helyezkedik el. Nevével ellentétben csak egy nagyjából 80 m-es magasságú dombról beszélünk, azonban a látványt ledermedve néztem (és nem csak a kinti hideg miatt). Sosem láttam még ennyi magas épületet egy helyen.
Első metrózásunk után sosem akartam már mással közlekedni. A metró állomásai különböző korszakokat tükröznek, és ennek megfelelően teljesen más az építészetük. Számtalan állomás épült a szovjet klasszicizmus idején, Sztálin uralma alatt. Ezek közül néhány rendkívül részletgazdagon van kidekorálva. Egyszerűen lenyűgözőnek, és különösnek is tartottam a tényt, hogy itt a föld alatt is építészeti kincsekre bukkanhatunk, méghozzá nem is akármilyenekre.
A Vörös térre érve teljesen átjárt minket a karácsony szelleme, és nem csak a pompás fények, díszek miatt, hanem azért, mert mint kiderült, az oroszok (és ezáltal most mi is) kétszer ünneplik a karácsonyt, és ebből az egyik dátum pont január 6.-ra esett. Egy forraltbor elfogyasztását követően végigjártuk a Kremlt és megnéztük Lenin mauzóleumát (eddig Leninről csak a bácsikám nyelvtörőiben hallottam, ami így szólt: Lenin mauzóleumát lelinóleumozták).
Az estét a az azArtplay-ben levő kiállítással zártuk, amelynek címe: Van Gogh letters to Teo és a Klimt the gold of the Modernism volt. Nagyon tetszettek az érdekesen, mozgókép formájában bemutatott művek, amelyet zene is kísért. Ahogy a teremben sétálgattam, és néha rámvetődött a fény, ilyenkor én is úgy éreztem, hogy a kiállítás része vagyok. Talán ha sokáig egy helyben maradok egy marmaládés bödönnel a kezemben, akkor el is hiszik, hogy egy szobor vagyok.
A tartalmas orosz kalandjaink után ideje volt haza indulni, azonban még egy utolsó megállónk hátra volt Kijevben, ahol csak néhány órát töltöttünk, amíg a busz pihen. Kicsit szomorú voltam, hogy itt nem töltöttünk annyi időt, hogy teljesen felfedezhessük a környéket, de remélem, hogy majd a közeljövőben ide is ellátogathatunk, és nem csak egy rövid pihenőn vehetem szemügyre az ukrán világot. Egy rövid sétát követően vacsoráztunk egyet, majd jókedvvel ültünk fel a buszra, bár egyben kicsit szomorúak is voltunk, amiért haza kell mennünk.
Annak a gondolata is nyugtatott minket, hogy reggelre már Kolozsvárra érhetünk, és mindenki a saját, meleg ágyikójában hajtja majd álomra a fejét... gondoltuk mi naivan, ugyanis a buszunknak nem igazán tetszettek az ukrán utak, ezért az éjszaka közepén feladta a szolgálatot. Néhány órás szerelés után, sikerült elindulnunk, de nem sikerült teljesen megszerelni a buszt, ezért nagyjából 40 km/órás sebességgel haladtunk a román határig, ahol sikerült rendbeszedni a buszt. Így reggel 10 helyett nagyjából este 10-re értünk haza, megszámolhatatlan buszon töltött óra után, de az itt szerzett élmények mindenért kárpótolnak.
Hosszú téli kalandjaink végére érkeztünk! Köszönöm, hogy velem tartottatok eme tartalmas utazáson, ahol múzeumokat, balettelőadásokat, és számos építészeti remekművet csodálhattunk meg. Kövessétek Instagram oldalunkat, ahol még több képet találhattok Oroszország rejtett kincseiről.
Köszönettel,
Paddington🐾