Kakastaréj, ami nem kakasé

Örményországból hazatérve még egy kicsit élvezhettük a nyári szünetet, mielőtt ismét belecsöppentünk az egyetemi életbe. Már alig vártam, hogy megkezdődjön a tanítás, mert tudtam, hogy ez az új év újabb kalandokat rejt majd. Nem is tévedtem. Ahogy elkezdődött az egyetem, már első héten felmerült egy újabb terepgyakorlat ötlete. Egy szomorú esős napon, miközben a marmaládés szendvicsemet majszoltam, arról ábrándoztam, hogy újra a hegyekben kirándulunk. Valamiért nagyon tetszenek a hegyvidéki túrák, bár jóllehet, nagyon kimerítőek, de a látványért, ami az akadályok leküzdése után vár ránk, igazán megéri (na meg persze abban is reménykedem, hogy végre találkozok néhány erdélyi macitársammal). Az ábrándozásomból felocsúdva azt vettem észre, hogy mindenki rajtam nevet. Nem értettem mi történik, de ekkor megmutattak egy videót, amin épp beleejtem a fejem a marmaládés szendvicsembe és mély álomba szenderülök. Képzeljétek álmomban olyasmiket dörmögtem a bajszom alatt, hogy „hegyeket mászni”, „kirándulni”, „minden útra hét szendvics”. Gyorsan összeszedtem magam, mire bejött a tanárnőnk órát tartani. Épp egy adag marmaládét próbáltam lekapargatni a padom széléről, amikor meghallottam: hamarosan hazai terepgyakorlat következik. Kiderült, hogy az álmom mindenkire hatással volt, ezért valóra is váltjuk őket: többen is szeretnénk túrázni menni és most nem csak kettő, hanem HÁROM teljes napig. Te szent marmaládé! Ez aztán nem semmi!. Egy újabb kaland, amire vééégre nem kell heteket, hónapokat várni, ugyanis még az első egyetemi hónapunk végén útnak indulunk. Még boldogabb lettem, amikor meghallottam, hogy még a kisbuszos utazás sem kerül több időbe, mint 3-4 óra.

Tűkön ülve vártam az indulást. Kicsit korainak tartottam a reggel 7 órát, ilyenkor egy rendes medve még a legédesebb medvecukorról álmodik, mi pedig már buszon voltunk. Első uticélunk a Gutin – hegység volt ennek is a mára már szimbólumává vált csipkézett „Kakastaréj”. Na de álljunk csak meg egy medvetalpnyit.

Mi az, hogy egy vonulatnak Kakastaréj a neve. Nem igazán értettem mi az összefüggés a rendes kakastaréj és a hegység között... mr kezdtem azt hinni, hogy ugyanolyan színe van, mint a kakas tarajának, de a barátaim elmagyarázták nekem, hogy ez a hegység neve, amelyet a függőleges irányú sziklás repedéseiről kapta, amelyek a fűrész éléhez hasonlítanak. A bazaltos andezit sziklafal hossza 200 méter, függőlegesen 150 méter magas, falában kardvágáshoz hasonló hasadások vannak, mely az erózió alkotómunkájának eredménye. Így sem értettem teljesen, ha a fűrész fogaira hasonlítanak akkor miért nem fűrészfog?

Földrajzos medvéhez méltóan a túrázásra jól felkészülten érkeztem: vízhatlan túrabakancs, réteges öltözet, helyesen bepakolt túrazsák, na meg a túrát segítő túrabotot is szükségesnek láttam, ha már három napra megyünk. Három órás buszozást követően megérkeztünk a kiindulópontunkhoz, innen (ahogy a neve is mutatja) kezdődhetett a túra! Egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően már tudtam, hogy az Avas-, Gutin- és Cibles-hegységek Európa leghosszabb vulkanikus hegyláncának részét képezik. Kemény, vulkanikus kőzetekből áll, amit a becslések szerint a 15 millió évvel ezelőtt felszínre törő magma alakított. Magmából à hegység, hát nem medvesztikus? A hegységet nem kímélte az erózió, ezért legmagasabb pontja is alig haladja meg az 1400 métert. Tudtátok, hogy az erózió alatt azokat a küldő hatásokat értjük, amelyek fokozatosan pusztítják a felszínt? Ez lehet jégerózió, csapadékvíz okozta erózió, vagy defláció (kifúvás), amelyet a szél okoz. A lepusztított anyagot a víz elszállítja, és származási helyétől többé-kevésbé messze rakja le.

Még szerencse, hogy a vízálló bakancsomat húztam a lábamra, mivel a hegycsúcsra felfelé kapaszkodva hótakaró ropogott a mancsaink alatt. Itt az is bebizonyosodott, hogy nem minden vízálló, ami bakancs. Kiderült, hogy kinek vízhatlan a bakancsa és ki az, aki csak annak hitte, ugyanis majdnem végig hóban kellett gyalogolni, ilyenkor pedig nem jó érzés beázott bakancsban túrázni. Néhány társam bakancsa mégis feladta a szolgálatot, így ők vizes lábbal folytatták az utat.

Ha a túránk első részéig nem ébredtünk fel teljesen, akkor itt biztosan sikerült, ugyanis sokat mászkáltunk kidőlt fatörzsek között. Kicsit irigyeltem a magasabb társaimat, akik csak egy nagyot léptek, és átjutottak az akadályokon, nem kellett annyit fel-le mászkáljanak, mint én, és a csopor nagy része. Épp mikor kezdtem kimerülni, megálltunk tizenegyóraizni, így sikerült egész napra elegendő vitamint és ásványi anyagot a szervezetembe juttatni, ahhoz, hogy kibírjam a túra második részét.

Amikor felértünk a hegy gerincére, sokkal szebb lett a kilátás is, bár néha (mint már megszokhattuk) a köd közbeszólt. Délutánra kitisztult az idő, és megpillantottuk a Gutin legbecsesebb kincsét, a Kakastaréjt, amely tulajdonképpen az egykor működő vulkán maradványformája (végre megértettem, hogy miért is kapta ezt a nevet). Itt egy hosszabb pihenőt tartottunk, fotózkodás és szusszanás céljából. Miután csoportképet is készítettünk, elindultunk lefelé, ahol egy érdekességre lettünk figyelmesek: egy medvenyomra. Azt hittük, hogy az én mancsnyomom, de ekkor rájöttünk, hogy nem ezen az útvonalon emelkedtünk a csúcs felé. Hozzámértem a mancsom, és csodák csodája! Sokkal kisebb volt a mancsom, mint a medvenyom. Reméltem, hogy útközben összefutunk a tulajdonosával, de ezzel csak én voltam így, a többiek nem szerettek volna medvével találkozni, azt mondták nekik bőven elég belőlem egy.

Kicsit szomorú lettem, reméltem, hogy itt végre találkozok néhány rokonommal, de bármennyire is szemfülesen haladtam lefele, medvét sehol sem láttam (csak amikor egy pocsolyában megláttam a saját arcképem). A buszhoz siettünk, ahol a sofőr kissé türelmetlenül várt minket. Nagyjából egy másfél-két órás utazás várt ránk, borsafüredi szállásunkig. Este érkeztünk meg, ezért fogalmunk sem volt arról, hogy milyen látvány fogad minket a következő reggel. A szállásunkon konyha is volt - és természetesen egy nagy ebédlő is - mindenki nekilátott vacsorát készíteni, de volt aki otthonról hozott finomságokat (én az utóbbi kategóriába tartoztam). A barátaim valami furcsa, barna krémes palacsintával kínáltak. Kicsit ódzkodtam tőle, mert eddig csak marmaládésan kóstoltam, na meg ennek nem is igazán tetszett a színe. A többiek megnyugtattak, hogy ez csak mogyorókrém, és mikor beleharaptam, minden aggodalmam tovaszállt. Még sosem ettem ilyen finomat! (persze csak a nénikém marmaládéja után). Azóta is előfordul néhányszor, hogy a marmaládés szebndvicsemet nutellásra cserélem. Vacsora után mindenki aludni ment, hogy kipihenje magát a következő napi kalandokra.

Ha kiváncsiak vagytok a túránk második felére is, tartsatok velünk a következő héten is. Addig is látogassatok el az instagram oldalunkra, ahol még több képet találtok izgalmas kalandjainkról.

Köszönettel,

Paddington🐾