Jégbefagyott mancsok

Második nap végre volt időm a legédesebb medvecukrokról álmodni, ugyanis elég későn keltünk, így mindenki kellőképpen kipihente magát. Miután jól kinyújtóztattam a mancsaim, és a reggeli medvetorna is megvolt reggelizni indultam. A reggeli mellé társuló panoráma csodálatos volt: az ebédlő ablakából egyenesen a Radnai – hegység tárult a szemünk elé. Jobban mondva, csak tárult volna, mert ahogy már megszokhattuk, minden hegycsúcs a felhők mögé bújik előlünk.

Ma egy könnyed túra várt ránk, mivel az igazi kihívással vasárnap kellett szembesülnünk, de erről majd a későbbiekben mesélek nektek. Második napon a Lóhavasi – vízeséshez látogattunk el, amelyet libegővel közelítettünk meg. Szerencsére Grúziába utazva már leküzdöttem a levegőben való utazás félelmeit, így már nem állt égnek a bundám a hátamon. Ahogy haladtunk felfele, rájöttem, hogy imádok libegőzni. Össze sem lehet hasonlítani a repüléssel, mivel ez tényleg libegés. Egyszer csak arra eszméltem, hogy meg is érkeztünk, pedig még a fél marmaládés szendvicsemet sem fogyasztottam el, arról nem is beszélve, hogy a látványt is szívesen „faltam” volna még egy darabig. A vízesés a 80 méteres magasságával, Erdély egyik legnagyobbikaként van számon tartva. Miközben

próbáltam szemügyre venni, hogy honnan érkezik ez a temérdek mennyiségű víz, majdnem elhagytam a kalapom. Ekkor a társaim elmagyarázták nekem, hogy a vízesés a folyómeder sajátos alakulása, amely során a fólyóvíz meredeken (körülbelül 90 °-os szögben) hirtelen leesik egy magasabb szintről. Ezt követően töviről-hegyire bejártuk a területet, és miután sikeresen belefordultam a folyóba, és csurom vizes lett mindenem, elindultunk vissza a szállásra. Valamiért a lefele vezető út sokkal lassabban telt, mint felfele, mintha megfagyott volna az idő. Mire a szállásra értünk, nem éreztem a mancsaim, amin csak egy forró zuhany segített. Zuhanyzást követve az ablakon kifele bámulva a szemem elé tárult a Radnai – havasok lejtője, mosmár felhők nélkül. Így, hogy jobban szemügyre tudtam venni a holnap ránk váró meredek hegyoldalt, egyszerre éreztem ijedtséget és izgatottságot.

Harmadik napunkon ismét a koránkelésé volt a főszerep, ugyanis, mint korábban említettem, ezen a napon várt ránk az eddigi legnehezebb túránk. Kicsit féltem, hogy nem fogom tudni tartani az ütemet a többiekkel, de ekkor bevillant a nénikém tanácsa, miszerint egy valamire való medve sosem adja fel, bármilyen nehéz is legyen az előtte álló út. Gyorsan összepakoltam a hátizsákom, megettem egy marmaládés szendvicset és már útnak is indultunk. A tanáraink három különböző csoportot hoztak létre, aszerint, hogy ki milyen tempóban tud haladni a felfele vezető úton: az első kategóriába azok tartoztak, akik gyorsak, és könnyen veszik az akadályokat, a másodikba azok, akik sietnek is, meg nem is, és a harmadikba pedig azok, akik a saját kis tempójukban cammognak a csúcs felé. Én az utóbbiba tartoztam, mivel a sietség nem a barátom, és szeretem jól szemügyre venni a dolgokat, amiket látok, hiszen egy bölcs medve mindig nyitott szemmel és füllel jár, és ezt csak is úgy lehet, ha lassan közlekedik.. Egy kis adóvevőn keresztül tartottuk a kapcsolatot a többi csapattal. Az elején többször is hátra kaptam a fejem, mert azt hittem, hogy ismét csak tréfálnak, és a hátam mögött vannak. Furcsa volt számomra, hogy nincsenek mellettem, mégis hallom a hangjukat.

Jó néhány óra gyaloglást követve, kezdtük megközelíteni a hegycsúcsot, és közben hihetetlen kilátás tárult az előttünk lévő hegycsúcsra. Bármennyire is szerettem volna meghódítani a Nagy – Pietrosz csúcsot, a tappancsaim nem engedelmeskedtek. Egy idő után nagyon elfáradtak, remegni kezdtek, feladták a mászási kisérletet, így egy kis csoporttal megálltunk a Iezer – tó partján. Az első csoport, akik a legügyesebbek voltak feljutottak a csúcsra, 2303 méter magasságba. A Iezer – tó egy tengerszem, amelyet az utolsó eljegesedés során létrejött gleccser hozott lérte. A frissen hullott hóból a firnesedés folyamatával jön létre a gleccser. Tudtátok, hogy azt nevezzük firnesedésnek, amikor hónapokon, vagy napokon keresztül átalakul a frissen hullott hó szemcsés hóvá? A nyár folyamán el nem olvadó hórétegben egy-két nyár elteltével a hószemcsék egyre nagyobbra nőnek, fokozatosan kiszorítják a levegőt (firn). A firn fokozatosan átalakul gleccserjéggé.A jégtömegek plasztikus folyás révén mozognak lefelé a lejtőn. A túlmélyített fülkékben a jég elolvadása után megmaradt a vizet nevezzük tengerszemnek (glaciális tónak, vagy akár kártónak). Ahogy jobban szemügyre vettem a tavat, azt vettem észre, hogy kissé hasonlít a halacska alakú Romániára. Igyekeztem minden tudásom felidézni amit órán tanultunk, amikor valami elsuhant a fejem fölött, és vitte magával a kalapom, a benne lévő szendvicsekkel együtt. Ekkor vettem észre, hogy amíg én gondolkodtam, a többiek hógolyózni kezdtek, és, hogy ne lógjak ki a sorból, én is csatlakoztam. Sokat nevettünk és szaladgátunk (így legalább nem fáztunk), majd elfogyasztottuk a hóba esett szendvicseinket és a csúcs – csokikat. Tudjátok ezek olyan csokik, amelyet akkor eszünk meg mikor felértünk a hegycsúcsra, vagy a legmagasabb pontunkra, és ezzel ünnepelünk.

A pihenőnket követve elkezdtünk lefele haladni, és közben megpillantottuk a szomszédos Máramarosi – havasokat, és Ukrajna határvonalát is láttuk valahol nagyon-nagyon messze. Lassan lecammogtunk a kiindulópontunkhoz, ahol a többieket is megvártuk, majd kicsit fáradtan, de nagyon jó élményekkel gazdagodva buszra szálltunk és visszatértünk Kolozsvárra.

Amennyiben kíváncsiak vagytok, hogy a karácsonyi kirándulásunkon hova látogatunk el, tartsatok velünk a következő utunkon is, ahol sok izgalmas kalandban lesz részünk. Addig is látogassatok el a Facebook oldalunkra, ahol különböző játékokkal készülünk nektek!

Köszönettel,

Paddington🐾