Elázva Grúziában

A 25 órás buszozást követve szerencsére volt alkalmunk pihenni, ugyanis tavaszi szünetre értünk haza. Ez az igazán medvesztikus! Mikor elmentünk még tanítás volt, hazaérve pedig két hét pihenő, ami őszintén szólva jól esett a mancsaimnak. De nem volt sok időnk pihenni, mivel egyetemre visszatérve egyből a következő utunkat terveztük. Mikor meghallottam, hogy hova készülünk, földrajzos medvéhez méltóan meg akartam keresni a térképen, de nem találtam! A barátaim próbáltak segíteni, hogy a Fekete-tenger partján, Törökország környékén keresgéljek, egy kicsike országot. Lehet, hogy a neve nem úgy szerepel a térképen, mint ahogy azt nekünk mondták, de a fővárosa alapján biztosan megkapom, ami nem más mint Tbilszi. Ti ennyiből kitaláltátok volna, hogy melyik országról van szó? Nekem kicsit nehezen ment, már fájt a szemem a sok keresgéléstől, és mire feladtam volna, észrevettem, hogy egy kis marmaládé csöppent a térképemre. Letörölgettem, és képzeljétek! A marmaládé tenger alatt bujkált a megfejtés: Grúzia.

Már a tervezés elején látszott, hogy egy kalandosabb utazás veszi kezdetét, ugyanis repülni fogunk. Mindenki nagyon izgatott lett ennek hallatán, egyedül csak én szorítottam ökölbe a mancsomat, mivel a repülést nem nekem találták ki. Próbáltam már legyőzni ezt a félelmemet, de sehogy sem sikerült. Még jó, hogy mancsom van, nem pedig szárnyam! A barátaim azzal próbáltak meggyőzni, hogy nagyobb az esélye annak, hogy marmaládé készítés közben szenvedjek balesetet, mint repülőn. Ezzel kicsit sikerült megnyugtatniuk, majd mikor eljött a nagy nap, mégis reszkető tappancssal szálltam fel a gépre, és kalapomat a szemembe húzva vártam a felszállást.

Ahhoz képest, hogy milyen félelmekkel indultam, nagyon gyors és kellemes utunk volt, és a leszállást már az ablakra tapadva figyeltem. Kutaiszibe szálltunk le, Grúzia második legfontosabb városában. Miután elfoglaltuk a szállásunkat, elindultunk pénzt váltani, és vacsorázni, amit már nagyon vártam, mert a repüléstől való félelem miatt, csak egy fél marmaládés szendvicset ettem. Azt hittem, hogy ez könnyen fog menni, máshol pikk-pakk vacsorához jutottunk, de a grúz étlap megfejtésébe beletört a bicskánk, ezért más-más ételt rendeltünk, és megbeszéltük, hogy mindenki eszik mindenki ételéből egy-két falatot. A bácsikám mindig ezt mondogatta: „egy-két jó falat elűzi minden gondodat”. Így nemcsak jóllaktunk, hanem megkóstolhattunk minden jellegzetes ételt.

Bár azt a mai napig sem értem, hogy először miért hoztak ki egy üres tányért, amit

aztán nem is használtunk.

Vacsora után átsétáltunk Kutaiszin. Nagyon furcsa volt, sem ember, sem pedig medve nem járt az utcákon, kóbor kutya viszont annál több. Néhánnyal össze is barátkoztunk, így ők lettek az idegenvezetőink az ismeretlen terepen. Fellépcsőztek velünk a több, mint ezer éves Bagrati székesegyházhoz, amely Grúzia egyik legszebb katedrálisa és az UNESCO világörökség részét képezi 1994-től. A katedrálishoz egy hangulatos kilátó is társult, így láthattuk az egész várost, gyönyörű éjszakai fényekben. A fények úgy pislákoltak, mint a Legsötétebb Peruban a szentjánosbogarak, így egy kis időre otthon érezhettem magam.

Ezt követően egy borozóba tévedtünk. Azt mondták nekünk, hogy Grúzia különböző részei a világ legősibb borvidékeihez tartoznak, így mindenki nagyon kíváncsi lett. Nagyon izgatott lettem, mert legutoljára a bácsikám borából csentem el egy keveset, még kisbocs koromban, és már nem igazán emlékeztem az ízére. Mikor belekóstoltam a borba, a többiek nagyot néztek, bizonyára azért, mert még nem láttak medvét bort kóstolni. Bár nem vagyok nagy szakértő, de elmondhatom, hogy ez a bor egy fabatkát sem ért. Aztán megtudtam, hogy egy száraz bort kóstoltam... Na de várjunk... Egy folyékony anyag hogy lehet száraz??? Lehet velünk volt a baj, de ottlétünk alatt, egyikünk sem kóstolt olyan bort, ami igazán ízlett volna neki.

Másnap a kutaiszi piacot látogattuk meg, ahol belekóstolhattunk a helyiek mindennapjába. Igaz, hogy nem töltöttünk itt sok időt, de mégis tartalmasan telt. Nagyon tetszett, hogy minden árus (bár egy szavukat sem értettük) nagyon kedvesnek tűnt, főleg akkor, amikor vásárolni akartunk. A legfeltűnőbb a minden pultról lógó fura valami volt, ami tényleg mindenhol ott volt, de csak később tudtuk meg, hogy mi az. Csurcsela, grúz édesség. Érdekes íze volt, én pár szeletnél többet nem bírtam megenni, pedig én hozzá vagyok szokva az édeshez. Akartam is venni Lucy nénikémnek ajándékba, de pont ekkor szóltak, hogy indulunk tovább.

Batumi felé vettük az irányt, amely Grúzia legnagyobb tengerparti városa, előtte azonban megálltunk a Martvili kanyonnál csónakázni egyet. Ahogy a magas sziklafalak között haladtunk, nem tudtam eldönteni, hogy a magas sziklákat, vagy az égszínkék folyót csodáljam. Addig kapkodtam a kobakom, míg szinte beleszédültem a vízbe, de szerencsére száraz bundával megúsztam a vadvízi kalandokat, nem úgy mint a tengerparti sétát Batumiban (tudni illik, hogy Grúzia legcsapadékosabb helyszíne). Mivel nem szeretem, ha megázik a bundám, ezért mindig viselem az esőkabátom, de ez az eső még rajtam is kifogott. Csak egy gyümölcslé árus volt a közelben, akinek az ernyője alatt meghúzhattuk magunkat. Egy narancslé elfogyasztása után az eső is csendesedni kezdett, így elindultunk a török negyed felé, ahol megnéztük a mecsetüket, de ez eltörpült az ezután következő szoborcsoport mellett.

Ali és Nino szobra a város és egyben az ország egyik legismertebb nevezetessége, igazán különleges élményt nyújtott. A két szobor esténként megmozdul, közeledni kezd egymáshoz, egybe is olvad, de valójában soha nem érnek egymáshoz, majd rögtön el is távolodnak. Ezzel jelképezik a lehetetlen szerelmet. Az alkotást a grúz Rómeó és Júlia ihlette a muzulmán Ali és keresztény Nino főszereplésével.

Ezután visszatértünk a szállásra, ahol megpróbáltuk kipihenni magunkat a következő napra, ami kevés sikerrel járt, mert egész éjjel dörgött és villámlott.

Ha kíváncsiak vagytok milyen kalandok várnak még ránk Grúzia vidékein, tartsatok velünk a következő héten is!

Köszönettel,

Paddington 🐾