Első hegymászásom - Bélavár túra

Leszállást követve - mivel fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, útbaigazítást kértem az első járókelőtől. Segítőkészen válaszolt is a kérdéseimre, amelyek közül talán a legfontosabb az volt, hogy merre találom a Földrajz Tudósok Társaságát. Nem nagyon értette miről beszélek, ezért Kolozsvár felé terelt, a Földrajz karra, állítása szerint, ott biztosan a segítségemre lesznek. Gyorsan vonatra is szálltam, majd Kolozsváron indultam útnak segítség után kutatva.

Térkèpemnek és iránytűmnek köszönhetően könnyedén megtaláltam az egyetemet, ahol rengeteg segítőkész földrajzos diákkal találkoztam. Hamar befogadtak a csapatukba, így én is megtapasztalhattam milyen egyetemista medvének lenni (hűha, azt hiszem felnőttem).

Amíg ők az első terepgyakorlatunkra készülve láttak el hasznos tanácsokkal, addig én Lucy nénikém marmaládé receptjét osztottam meg velük. Tudtátok, hogy nem mindegy hogyan pakolunk be egy kirándulásra? Én ezt akkor tanultam meg, amikor a bőröndömmel indultam volna hegyet mászni. Szerencsére időben figyelmeztettek, hogy túrazsákkal, és lehetőség szerint NE balettcipővel induljunk útnak (Pedig amilyen helyeken jártunk, sokszor hasznomra vàlt volna a lábujjhegyes balettcipő).

Szombat kora reggel indultunk útnak, a diákok szerint az Erdélyi-szigethegység legcsodálatosabb karsztformáit nézzük meg. Dejó, dejó, dejó! Ezt a terepgyakorlatot a diákok szervezték, így, mint ügyes és szorgos diák, én is kivettem a részem a feladatokból: mindenkinek készítettem marmaládés szendvicset a hosszú útra.

Másfél óra buszozással vette kezdetét az első közös kalandunk. Ezt követően nekivágtunk az ismeretlennek, amelyet egy földúton kezdtünk. Egyből gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. Ránézésre nem tűnt olyan nehéznek a túra, de amint belevágtunk, hamar rájöttem, hogy ez nem medvejáték! Szerencsére elolvastam az útleírást, amiben az állt, hogy induljunk el balra. Mivel tájékozott medve vagyok, el is indultam az egyik balra. Mikor észrevettem, hogy senki sem követ, akkor derült ki, hogy a másik balra kellett volna indulni. Meg az is, hogy az egyik bal és másik bal, igazából jobb és bal. Ma is tanultam valami újat!

Egy hatalmas mezőn emelkedtünk fölfele. Azt hittem sosem érünk a tetejére. Olyan meredek volt, mint az erdei csúszdám, csak sokkal de sokkal magasabb. A tetőre érve egy erdőben folytattuk utunkat, ahol végre otthon éreztem magam, ehhez hasonlóban laktam a Legsötétebb Peruban is. De minden jónak vége szakad egyszer, így az erdőből is elég hamar kiértünk, és ismét mászni kellett. Hurrá! Csak itt már sziklákon. Ide kellett volna az a balettcipő! Mikor már épp feladtam volna, megálltunk egyet tizenegyóraizni. Végre, már el is felejtettem milyen íze van a szendvicsemnek! A pihenőt követve újult erővel folytattuk utunkat a végtelennek tűnő magasságba. Mivel a nénikém azt mondta, hogy egy valamire való medve sosem adja fel, bármilyen nehéz is legyen az előtte álló út, ezért én is így tettem! Megküzdöttem az előttem álló akadályokkal, és egyre magasabbra törtem. Mikor a nagy emelkedőket magunk mögött hagytuk, ismét megàlltunk egy rövid szünetre. Innen már mindenki vidámabban folytatta az útját.

Amikor bevettük a legnagyobb kanyart amit az eddig felfedezni véltem, "TE SZENT MARMALÁDÉ!" - mondtam elképedve. Csodálatos panoráma tárult a szemünk elé, ami elfeledtette velünk a hosszú út fáradalmait. Ilyen szépet még sosem láttam. Szerencsére nem örököltem a bácsikám tériszonyát, így kimerészkedtem egy szikla peremére, hogy szemügyre vegyem az alattunk álló mélységet.

Azt hittem ennél szebb már nem is lehet a látvány, de amint elkezdtünk lefele ereszkedni (ami amúgy sokkal könnyebben ment, mint a felfele vezető út), egy tisztásra értünk, ahol az eddig látottak teljesen más szemszögből mutatkoztak meg. Elénk tárult a hegység legnagyobb karsztformája egy beszakadt barlanggal a tetején. A diákok azzal kezdtek viccelődni, hogy ha erdélyi maci lennék, akkor akár ebben a barlangban is alhatnám a teli álmom, ami őszintén megvallva, nekem is nagyon tetszene, ha vadon élő medve lennék.

Egy gyors pihenő után ismét útnak indultunk, az uticélunkká ekkor már a reggel hátrahagyott autóbusz lett. Egész úton Kolozsvár felé azon gondolkodtam, hogy milyen kalandok várhatnak még rám, ha már az első is ennyire varázslatosan csodálatos volt.

Tartsatok velem a jövő héten is, hiszen újabb közös kalandról számolok majd be nektek! Addig is figyeljétek a földrajzosokkal közös Facebook oldalunkat, ahol rejtvényeket fejtve kitalálhatjátok, hogy hova is látogatunk el pontosan.

Köszönettel,

Paddington 🐾