Az Örmény Balatonon

Mikor kiderült, hogy ismét egy új országba indulunk, nem tudtam hinni a fülemnek. Két hét alatt ez a harmadik ország, amelyen a mancsaimat lógathatom (igaz, ha az Azerbajdzsánba belógatott mancsom nem számoljuk, akkor csak a második). Ekkorra bebizonyosodott számomra, hogy ezen utazás során minden napra jut valami újdonság.

A lelkesedésem kissé alábbhagyott, amikor órákon át álltunk a grúz-örmény határon, és mindenkit jól átvilágítottak, nem csak képletesen, hanem szó szerint. Sokkal komolyabban átnéztek, mint a reptéri utazásunk során. Kicsit féltem, hogy elkobozzák a Lucy nénikémnek szánt strandmacis kulcstartómat, vagy az egyik marmaládés bödönömet, de szerencsére mindenemet visszakaptam, még egy adag csurcsela is hozzámkerült, pedig azt végül nem is vettem (de psszt, ezt ne tudja meg senki!). Mikor végre átkeltünk a határon Artur, a buszsofőrünk (aki engem mindig Puddingtonnak szólít), csak ennyit mondott: „Home”, egy nagy mosollyal az arcán. Ettől a mosolytól még én is otthon éreztem magam, és alig vártam, hogy felfedezzük a környéket.

Egészen idáig azt hittem, hogy a grúz betűknél furcsábbat soha nem fogok látni, ám ekkor megérkeztünk az első örmény üdülővárosunkba, Dilijanba. Ezeket a betűket még annyira sem sikerült kibogoznom, mint a grúzokat. Este a vacsoránál kiderült, hogy amit az örmények vegetáriánus kaja alatt értenek, az valójában halat tartalmaz, így szegény vega barátaim éhen maradtak volna, ha nem lett volna nálam mindenkinek elegendő marmaládés szendvics. Olyan régóta beszélek nektek a marmaládéról, de még sosem meséltem el nektek mit is jelent ez a szó. A marmaládé = egész napra elegendő vitamint és ásványi anyagokat tartalmazó szendvics. Ez a bácsikám tudományos megfogalmazása.

---

Másnap reggel tornával indítottuk a napot, ami kifejezetten jól esett a tappancsaimnak. Dilijanból a Szeván-tóhoz, Örményország Balatonjához utaztunk, ahol egy igazi örmény nyaralás részesei lehettünk, még ha csak egy napra is. Be kell vallanom nektek, bár ódzkodtam tőle, de még én is bevizeztem a bundámat, csak azért, hogy a helyiek bőrébe tudjak bújni, és tudjátok mit? Egész kellemes volt.

Miután megszárítkoztunk a főváros, Gyeremár... akarom mondani, Jereván felé vettük az irányt. A Matenadaran-levéltárban, némi magyarázatot kaptunk az örmény ABC szokatlanságára, és az ország történelméről is sokat tanulhattunk a kedves, medvéül kifejezetten jól beszélő tárlatvezető hölgynek köszönhetően. . A levéltárból kiérve a nagyjából 50 fős társaságunk megzavarta egy ifjú pár romantikus fotózkodását, éppen ezért igyekeztünk minél hamarabb szétszéledni (de azért egy pár képen igyekeztem én is szerepelni, imádom az esküvőket).

A levéltárból a főváros felfedezésére indultunk, ami – bártan állíthatom mindenki nevében -, hogy jobban tetszett, mint a nyelvtörő Tbilszi. Valószínűleg ennek az az oka, hogy sokkal európaibb hangulata és építkezése van, mint Tbiliszinek, így mindannyian jobban tudtunk vele azonosulni. Egy kedves örmény lány, aki a tanáraink egy ismerőse volt, velünk tartott a városnézés során, és olyan dolgokat árult el az ország és a város történelméről, melyeket csak egy igazi örmény tudott elmesélni (igaz Artur is mesélt ezt-azt, de sajnos ő nem beszélt medvéül, így nem értettem). Ezeket a történeteket egy pohár örmény bor mellett mélyítettük el, miután lement a nap. A második pohár után már el is tudtam képzelni mindent, amit a lány mesélt, úgy éreztem magam, mint egy időutazáson. Ez az örmény bor, sokkal jobban ízlett (és fogyott is), mint az eddigiek.

---

Másnap kicsit kótyagosan keltem, de a reggeli narancslé elfogyasztása után egészen rendbejöttem a kolostoros napunkra. Elsőként a Horvirap-kolostorhoz értünk, közvetlenül Törökország határázhoz, az Ararát lábához. Amikor meghallottam a hegység nevét, nagyon ismerősen csengett, aztán rájöttem, hogy a térképen ezt vettem észre először, miután letöröltem a marmaládéfoltom. A több, mint 5000 m magas hegycsúcs az örmények szent hegye, de Törökország területén található. Nem értettem, hogy hogyan lehet egy olyan hegy, ami nem is az országban található, az ő szent hegyük, de akkor felvilágosítottak a társaim, hogy ennek vallási vonatkozása van. Sajnos az Ararátot a felhős ég miatt nem láthattuk, de már lassan kezdtünk hozzászokni, hogy minden hegycsúcs a felhők közé menekül, mikor meghallja, hogy közeledünk. A következő kolostor az Echmiadzin kolostor volt, ahova végül nem jutottunk be. A környéken pedig sehol nem lehetett még egy fél marmaládés szendvicset sem találni, így ebédidőben még éhen is maradtunk. Tudtam én, hogy nem lett volna szabad az összes tartalékomat a szálláson hagyni. Jó, igazából hoztam

magammal egy szendvicset, de azt megettem bánatomban, mikor kiderült, hogy ma sem látunk hófödte hegycsúcsokat. A hosszú napjainknak köszönhetően már mindenki morgós,

kicsit dörmögős volt - pedig csak én voltam medve - és arra a döntésre jutottunk, hogy a délutáni Gegard-kolostor látogatás helyett ebédelni megyünk. Estére viszont Garni hellén temploma és különlegessége az eddigi látottakhoz képest még engem is rávett arra, hogy kidugjam a mancsom a buszból. A naplementét a 118 méter magas Cascade-ról néztük, és elég későn kerültünk ágyba, az utolsó ágyban tölthető

éjszakánk során.

---

Másnap nagy út várt ránk, délelőtt még volt lehetőségünk ismét szoknyába bújni és kívülről-belülről megnézni a jereváni Kék-mecsetet, ami egy perzsa siíta mecset, átadva magunkat a kultúra rejtelmeinek. Itt nem csak a lábunkat kellett eltakarnunk, hanem az egész testünket, úgy hogy a fejünk búbja se látsszon.

Ezt követően fájó szívvel nekiindultunk a nagyjából egy napos hazaútnak. Az úton megálltunk vacsorázni a rég nem látott Tbilisziben, a város pedig egy tűzijátékkal örvendeztetett meg... mi biztosak voltunk abban, hogy ez nekünk szólt. Nagyon szomorúan tértünk vissza a kutaiszi reptérre, hisz ebben a két hétben olyan élményekkel, látványokkal gazdagodtunk, amikről álmodozni sem mertünk..

Miután könnyes búcsút vettünk a sofőrünktől, Arturtól, akitől megtanultam azt, hogy elég csak kedvesnek lennünk, és a világ ránknevet, na meg persze a szeretett buszunktól is, több órás kinlódás várt minket a reptéren. Rengeteg csomaggal, hullafáradtan, mosdatlanul, kényelmetlenül kellett eltöltenünk néhány órát. Nekem ez meg sem kottyant, örültem, hogy most nem potyautasként, mentőcsomagban vetődve érek vissza Kolozsvárra, hanem rengeteg szuvenírrel a tarsolyomban, és rengeteg élménnyel, kedves pillanattal az emlékeimben.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a nagyon tartalmas utazáson. Amennyiben több képet szeretnétek az utazásról látni, látogassatok el a földrajzosokkal közös Instagram oldalunkra, és ne feledjétek, vasárnap új helyszínre látogatunk!

Köszönettel,

Paddington 🐾