Az Akropolisz tetején

Delphiből késő délután indultunk, majd egy pár óra buszozást követve megérkeztünk az ókori görög kultúra bölcsőjébe, Görögország fővárosába, Athénba. A legenda szerint, jó néhány medve esztendővel ezelőtt a tengeristen, Posszeidón és a bölcsesség istennője Athéné azon versengtek, hogy ki legyen Athén városának védő istene. Posszeidón, egy sós vizű szökőkutat adott az embereknek ajándékul, Athéné pedig az olajfát. Az emberek látták, hogy a bölcsesség istennőjének ajándéka jobb, ezért róla nevezték el a várost.

Estére értünk a szállásra, így a város felfedezése a következő napra maradt. A reggeli elfogyasztása után, ami mennyei ízű marmaládés szendvics volt, az Akropoliszra indultunk, ami medvéül „fellegvárat” jelent. Odaérve megértettem, hogy miért is kapta ezt a nevet: a város legmagasabb pontjára, egy mészkősziklára épült hatalmas épületegyüttesról van szó. Szerencsére kényelmes cipőt húztam, mert hosszas sorban állás után jutottunk csak be a csúszós márványkövekkel ellátott építménybe. Minden épület hatalmas volt, de tényleg óriási!

Az egyetlen zavaró dolog az volt, hogy csak kívülről csodálhattuk meg őket, el voltak kerítve, és nem szabadott tovább menni.

Pedig szívesen meglestem volna, hogy hogyan is néznek ki a templomok belülről, vagy akár a kedvenc medvelőadásom is előadtam volna a Dionüszosz színházban.

A Parthenón - amely az előbbiekben említett Athéné temploma - a világ egyik legrégebbi ókori épülete volt. Természetesen ez volt a legnagyobb. Erről tanultunk még az egyetemen is, amkor a görög építészet volt a téma. Így én is meg tudtam különböztetni a frízt a metópéktól, a sztülobáteszt pedig a krepidómától. Minden épületet közelebbről is szemügyre vettünk, és elemeztünk. Megnéztük az Erechteiont, ami az Akropolisz kultusztemploma volt, kariatidákkal díszítve. A Dionüszosz színházat, amely a bor istenének volt szentelve. Számos ókori drámajáték került itt előadásra.

Az én kedvencem a jón építésű Niké templom volt, aki a győzelem istennője, és úgy érzem, én is győztem azzal, hogy egy ilyen szuper közösségre találtam. Az akropoliszt követően egy sétát tettünk a városban, megebédeltünk, majd benéztünk a piacra. Reméltem, hogy itt végre találok ajándékot Lucy nénikém szülinapjára, de jó is lenne, ha telálnék egy ... egy hatalmas dörgés zökkentett ki ábrándozásomból, majd nemsokára az eső elkezdtett szakadni. Úgy ömlött, mintha marmaládés hordókból öntötték volna. Behúzódtunk egy kis erkély alá, amíg csillapodni nem kezdett az eső. Egy kedves férfi gumicsizmában, esőkabátban esernyőket árult nekünk az esőben ragadottaknak. Bár volt rajtam esőkabát, féltettem a bácsikámtól kapott kalapom, ezért vásároltam én is egy esernyőt. Kimerészkedtem vele az esőbe, majd ahogy jött egy szél, hopp! Az esernyő eltörött, az eső pedig tovább esett, én pedig inkább visszaálltam az eresz alá. Ahogy elkezdett csendesedni a zápor, visszatértünk a szállásra, ahol egy forró fürdővel zártam a napot.

A régi épületekből másnapra is jutott. Egy régi színházat néztünk meg Epidauroszban, az Aszklépiosz szentélyét. A Dionüszosz színházzal ellentétben, itt semmi sem volt elkerítve, úgyhogy ide végre bemehettünk. Az orkhesztra közepén állva kipróbáltuk, hogy valóban elhallatszik- e a hangunk a 120 méterre lévő nézőtér utolsó soráig. „MARMELÁDÉ” – mondtam előbb suttogva, majd egyre hangosabban, míg a többiek fentről valamit visszakiáltottak nekem, de nem értettem, hogy pontosan mit is, ugyanis mint kiderült, visszafelé nem úgy működik az akusztika. Mire vettem a bátorságot, és bemutattam volna a tegnap említette medvelőadásom, közölték velünk, hogy indulunk tovább. Kicsit csalódott voltam, de mikor Tolóban leszálltunk, és végre beleszaladhattunk a tengerbe, minden bánatom elillant. Néhányan most mártották először a mancsukat a tengerbe, a többieknek pedig ez volt az első alkalom, amikor egy ázott medvét láttak, úszógumival a kalapja helyén. Boldogan mászkáltam a vízben, amikor egy hatalmas fekete tüskepárna lebehett el mellettem. Azt hittem valaki elhullatta, ezért megpróbáltam megfogni. Ahogy utána nyúltam, jól meg is szúrta a tappancsom. Kiszaladtam a vízből, és elmeséltem a barátaimnak, hogy én próbáltam megmenteni amit elhullattak, de sajnos sikertelenül jártam. Mosolyogva tudatték velem, hogy amit láttam, az valójában egy tengerisün volt, senki nem hagyott el semmit. Kicsit megkönnyebbültem, de a vízbe már nem merészkedtem vissza, azt a kifogást használva, hogy a víz kicsit hideg a medvetalpamnak, meg amúgy sem szeretem a kavicsos partokat, mert a kavicsok állandóan a mancsomba fúródnak. Inkább elindultam kagylót és színes kavicsokat gyűjteni a kalapomba. A naplementét egy kikötővárosból, Náfplioból csodáltuk meg, majd egy biciklis túrán vettünk részt a város körül. Sötétedést követve elindultunk utolsó állomásunk, helyszínére Korfura.

Éjjel szálltunk kompra, amely átvitt minket pár óra alatt Korfura. Értettem én, hogy mi a komppal megyünk, de a busszal mi lesz? Megkapjuk, amikor visszafele jövünk? És Korfun majd gyaloglunk a szállásig? Mikor láttam, hogy a busz elkezd felszállni a kompra, ahol már nem is egy busz van, kicsit megijedtem, hogy elsüllyedünk ennyi teherrel, de a barátaim hamar megnyugtattak, hogy nem történik semmi baj, a kompon a járművek is utazhatnak, mivel nagy a teherbíró képességük. A luxuskompunk kora reggel rakott partra minket Korfu szigetén, ahol egy fél óra alatt a szállásra is értünk. Mindenki fáradt volt, ezért itteni kalandjainkat egy pár órás alvással kezdtük. Ezt követően, immáron kipihenten elindultunk felfedezni a tengerpartot, ahol még 2 napot töltöttünk. A mancsaimnak nagyon tetszett a homokos part, és a hullámzó sós víz, kifejezetten jó hatással volt a bundámra. A tengerpart felé egy nagyon hangulatos kis görög étterembe botlottunk, ahol végre én is kipróbáltam a gyrost, ami a görögök szent eledele (mint az enyém a marmaládé), és azt kell mondjam, hogy ezek a görögök tudnak valamit! Minden nap betértünk ide egy gyors ebédre, uzsonnára (a csokis palacsintájuk valami fennnnséges).

Következő nap Korfu városát látogattuk meg, és megtudtam, hogy mint minden, a sziget neve is kapcsolatban van a görög mitológiával, amely szerint Posszeidón, a tenger istene beleszeretett egy nimfába, akit Kerkürának hívtak. Elrabolta őt, és megvásárolta neki az addig még névvel nem rendelkező szigetet, amely mai napig is a nimfa nevét viseli. Eztán ellátogattunk az Achilleion palotába, amelyet mindenki csak Sissi palotájának hívott. Végigjártuk a palotát, majd arra a következtetésre jutottam, hogy szívesebben aludnám itt a téli álmom, mint a Bélavár-i barlangban.

Délután visszatértünk a szállásra, ahol egy nagyon élménydús kvadozásra indultunk. Kicsit izgultam, mert még sosem vezettem, de a próbakört követve, miután a kvadmester azt mondta alkalmas vagyok a feladatra, már bátrabban indultam útnak. Egy dombon kezdtünk el felfelé emelkedni, amikor a mancsom hozzáragadt a gázhoz (Mindig mossátok le a mancsaitokról a marmaládét indulás előtt!). Gyorsulni kezdtem, majd egy kanyarban egy bokornak ütköztem. Szerencsére semmi bajom sem esett, ezért gyorsan visszapattantam, mancsaimról lenyalogadtam az odaszáradt marmaládét, annak érdekében, hogy több ilyen baleset ne forduljon elő, na meg, hogy elegendő energiám legyen az úton, és indultam is a többiek után. Nemsokára egy magas dombról néztünk le az alattunk álló öbölre, ami innen fentről sokkal kisebbnek tűnt, mint amikor odalent mostam a mancsom.

Másnap reggel korábban keltünk, mert már csak egy pár órát tölthettünk a tengerparton, hazaindulás előtt. Kitaláltuk, hogy egy felfedezőúuta megyünk, és távolabb merészkedtünk a parton, mint eddig. Ahogy haladtunk, egy nagyon régi, rozsdás hajóroncsot találtunk. Megpróbáltam felmászni a tetejére, hogy én legyek az első medve aki hajóroncsot hódít, de az oldala nagyon csúszott az algáktól, így tervem kudarcba fulladt. Csalódottan visszafele indultunk a parton, amikor észrevettem, hogy ahol eddig a víz a bokámig ért, már szinte nyakig ellepett. Nagyon megijedtem, mert azt hittem eltévedtünk, de a barátaim megnyugtattak, hogy ez csak a dagály műve. Tudtátok, hogy a dagály azt jelenti, hogy a szokottnál jobban elönti a víz a partvonalat? Apálykor pedig a vízszint kissé visszahúzódik, és mindezt árapály jelenségnek nevezzük, ami a hold tömegvonzásával van kapcsolatban. Amíg visszaértünk a szálloda partjára a hullámokat figyeltem, ahogy árapálykodnak. Sajnos nem volt elég időm megérteni hogy is működik ez, mert nem vártuk meg a holdat, egy óránk maradt indulásig. Igyekeztem minél többet nézelődni, hogy a tájat a lehető legpontosabban elmentsem az emlékezetemben, majd felöltöztünk, és már mehettünk is a buszhoz. Egy nagyon hosszú, utazás várt ránk, nagyon rövid pihenőkkel. Összesen 25 órás buszozás vette kezdetét. Szerencsére az idén kihagytam a téli álmot, így az egész utat át tudtam aludni, így kipihenten érkeztem vissza Kolozsvárra.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a tartalmas utazáson, amely egy teljesen új kultúrát ismerhettünk meg. Ha szeretnétek több képet látni az utazásunkról, akkor látogassatok el a földrajzosokkal közös Instagram oldalunkra.

Tartsatok velünk a következő héten is, egy új országba! (Tanultam egy menő görög köszönést: Zeusztok!)

Köszönettel,

Paddington 🐾