Láthatatlan hegycsúcsok

A következő napunk nagy részében Batumi botanikuskertjét jártuk körbe. Nagyon izgatott lettem, mivel még soha nem jártam batumikuskertben, csak Lucy nénikém gyümölcsös kertjében, ahol a narancsfáké volt a főszerep. A többiek tájékoztattak, hogy itt nem csak fákat fogunk látni, ugyanis egy botanikuskertben minden növényfaj megtalálható, amely egy adott környéket jellemez. Ez a kert nagyon gazdag növényvilággal rendelkezik, és hatalmas, de tényleg, óriási területen fekszik. Egy viszonylag magas hegyen terül el, amelyet gyalog, vagy kisvonattal lehet végigjárni. Sokat vaciláltam, hogy melyiket válasszam: kisvonattal sokkal kényelmesebb lett volna az út, de akkor nem tudtam volna minden növényt alaposabban szemügyre venni, megszaglászni, megkóstolni (mint kiderült, ez utóbbit ilyen helyeken nem szabad...), ezért gyalogosan vágtunk neki az utunknak. A fő útvonalról le is lehetett térni kis ösvényekre, ahol fenyőerdők, bambuszpálmák között sétáltunk. Ez a hely nagyon emlékeztettett az otthonomra. Kicsit olyan volt ez a séta, mintha haza érkeznék, éppen csak a bácsikám marmaládés hordója hiányzott a pálmafák árnyékából. Rövid nosztalgiázás után elindultunk igazi grúz teafüvet vásárolni. Akkora volt a választék, hogy nagyon nehezen tudtam eldönteni, melyik is a nekem való. Az itt dolgozók nagyon kedvesek voltak, megengedték, hogy illatmintát vehessek a teafüvekből. Végigszimatoltam mindet, majd a számomra legkedvesebb illatúakból vásároltam néhány csomaggal.

---

Következő állomásunk a Nagy-Kaukázuson belül, Mestia városa volt, amelynek érdekessége, hogy Európa és Ázsia határán fekszik. Repesni, sőt, repdesni kezdtem a örömtől: én leszek az első medve, aki két kontinensen van egy időben. A lelkesedésem még az sem tudta letörni, hogy a városba érkezésünk előtt nagy forgalmi dugóban találtuk magunkat, és legalább másfél órán át a kocsi sor legvégén álltunk. A várakozás viszont gyorsan eltelt, itt mutatta meg először az örmény sofőrünk, Artur, hogy mennyire csodás ember. Bár nem nagyon tudott angolul, mégis elszórakoztatott minket. A helyzetünket csak annyival írta le, hogy „problem”, nem esett kétségbe. Mindenkinek „főzött” kávét aki kért, cserébe én egy marmaládés szendviccsel kedveskedtem neki. Miután kiszabadultunk a dugóból, korom sötétben, keskeny utakon, hatalmas kanyarokon át értünk be Mestiaba. Alig vártam, hogy ennyi buszozás után végre kinyújtóztassam a mancsaim. A szállásunk az eddigi legszebbek közé tartozott, de engem csak a pihe-puha ágyikó érdekelt, ahol végre egy kiadósat alhattam.

---

Másnap terepjárókkal indultunk a szállásunktól 45 km-re fekvő Zhibianiba. Ez a térség a falvakkal és szván tornyaival a Világörökség részét képezi. A terepjárókat letéve, gyalogosan folytattuk tovább utunkat a Shkhara gleccser lábához. A lenyűgöző látvány minőségét az sem rombolta, hogy egy kőfolyáson kellett áthaladnunk. Tudtátok, hogy a folyás az a folyamat, amikor a különböző méretű törmelékek, kavicsok, sziklák vízzel átitatódnak, képlékennyé válnak és vízszintes, vagy tölcsérszerű folyással lezúdulnak a lejtőn? A kőfolyások a száraz folyások közé tartoznak, amelynek gyors változata a kőlavina, a lassú pedig a sziklagleccser. A terep egyre meredekebb lett, szerencsére nem vágtam le a karmaim, ezért volt mivel kapaszkodnom. Néhányan megálltak útközben, tovább már nem tartottak velünk. Az igazat megvallva én is elgondolkodtam rajta, de akkor sosem láttam volna életem első gleccserét. Nehezen, de leküzdöttük az előttünk álló akadályokat, és sikeresen felértünk a Shkhara gleccserig, amelynek a túloldalán Oroszország található. A visszafele úton fura állatokkal találkoztunk, amelyeket medvéletem során én még sosem láttam. Barátságosnak tűntek, de nem mertem hozzájuk közel menni, mert mikor közeledni kezdtem bőgni kezdtek. A többiek azt mondták, hogy ezek tehenek, de én nehezen hiszem el. A TV-ben a csokis reklámokban mindig ezt látom, hogy a tehén az lila, és az Alpokban lakik.

Ezen a ponton már annyira telítődve voltunk élményekkel, hogy úgy éreztük hetek óta itt vagyunk, annyi különleges helyet láttunk már, annyit utaztunk, annyi féle helyen voltunk. Pedig még a felénél sem tartottunk.

---

A következő napon egy újabb túrázás várt ránk. Választhattunk, hogy lóháton, terepjáróval vagy gyalogosan szeretnénk közlekedni. Mindenki kiválasztotta a hozzá leginkább illő opciót: mivel tegnap már terepjáróztunk, - meg amúgy is, ki látott már medvét lóháton? - én a lovaglást választottam, majd el is indultunk a Koruldi tavakhoz. Mindez 2740 méteres magasságban van, az Ushba hegy lábánál, mely lenyűgőző látványt nyújt, legalábbis úgy hallottuk. Igen, jól látjátok, csak hallottuk, mert látni a felhők miatt nem láttuk (bár előző napi terepjárózásunk során távolról azért láthattuk). Ennek ellenére sétáltunk, körbenéztünk, majd uzsonnáztunk egyet. Lassan szokásommá válik a marmaládés szendvicseim hegyek közötti fogyasztása. Ezután visszatértünk a szállásra, ahol nem sokkal később tovább indultunk az ország fővárosába, Tbiliszibe. Útközben megálltunk Goriban, ahol Sztálin szülőházát látogattuk meg. A bácsikám sokat mesélt a háborús időszakról, ezáltal Sztálinról is, aki világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozott. Különleges és egyben hátborzongató élmény volt abban a házban sétálgatni, ahol felnőtt. Estére értünk Tbiliszibe (sokadjára is nehéz kimondanom a nevét), ezért vacsorázást követően le is pihentünk, a város felfedezését a következő napra halasztottuk. Viszont az már az első este bebizonyosodott, hogy igazán varázslatos városban vagyunk, hisz a Mtkvari folyó partján egy olyan helyet találtunk, ahol élő grúz zenét játszottak az étteremben.

---

Másnap nyakunkba vettük a várost, a teljes nap a turistáskodásról szólt. Körbejártuk az Óvárost és az Újvárost, megnéztünk különböző grúz és örmény székesegyházakat és perzsa mecseteket, hisz ez az ország több kultúra találkozópontja Az igazi grúz bazári élményt is megtapasztalhattuk, ahol még több teafüvet vettem a nénikémnek. A délutánt a város Fellegvárán zártuk, ahol rácsodálkozhattunk fentről is város sokszínűségére.

Ugyancsak a fővárosban termálfürdőzni is voltunk, ami nekem nem igazán tetszett. A vizet csak úgy szeretem, ha sós, és hullámzik, mert ilyenkor nem kell különösebb erőfeszítést arra fordítanom, hogy a mancsaimat evezőnek használjam. Ezután Mchetába utaztunk, ami a Dzsvari-templomról híres, nem csak különleges történelme és legendái miatt, de arról is, hogy 600 körül épült. Tudtátok, hogy ez a templom az egyik legrégebbi keresztény templom a világon?

---

A következő célállomásunk Davit Gareja volt, ahol a barlangkolostorokat és az Udabno – félsivatagot néztük meg. Lenyűgöző földrajzi formákat láttunk, amelyekről az egyetemen is tanultunk. Némi mászás után eljutottunk a kolostorokba is, ahol szerzetesek fogadtak és vezettek körbe. Davit Gareja közvetlenül az azeri határ mellett fekszik, s bár vaskorlát határolja az országokat, én azért átdugtam a mancsom, csak azért, hogy elmondhassam:

Azerbajdzsánba is eljutottam.

Hogy ezt követően merre visz majd az utunk, azt a következő heti bejegyzésben olvashatjátok. Addig is keressétek fel Instagram oldalunkat, ahol még több csodálatos képet láthattok az általunk bejárt helyekről.

Köszönettel,

Paddington🐾